A hi-fi aranykora

A II. világháború után megnövekedett az igény a minőségi zenehallgatásra. Ahogy a technika fejlődött, egyre magasabb szintet sikerült a gyártóknak elérniük az orsósmagnók, bakelitlemez-lejátszók és erősítők hangzásában.

Az 1960-as évek elején a Westrex cég sztereó lemezjátszója újrafogalmazta a minőségi hangvisszaadást, ettől kezdve a high fidelity-t, hifi-t gyűjtő kifejezésként használták majdnem minden sztereó eszközre. Lelkes zeneszeretők – audiofilek – nem érték be ennyivel, keresték az egyre jobb hanghűségű komponenseket, a gyártók pedig igyekeztek eleget tenni ennek, rohamléptű fejlődést idézve elő.
Ezt az időszakot a hifi aranykorának is szokás nevezni.

1970-re a gyártók előálltak a modern kori mini-hifi elődjével, az integrált rendszerekkel. A vásárlónak nem kellett vesződnie külön rádió, lemezjátszó, erősítő, magnó és hangdoboz beszerzésével, mindezt megkaphatták egyszerűen és kényelmesen egyetlen készülékbe sűrítve. Sokan nem tartották igazi hifinek őket, bár néhány képes volt jó minőséget elérni. És hogy mit jelentett a szubjektív “jó minőség”?

Mondhatjuk, hogy általánossá vált a high fidelity (“magas minőség”) kifejezés, ezért elég nagy szórás volt berendezések – hifi és hifi – között. Nem volt etalon, nem voltak előírások. Újabb három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakítsanak egy határvonalat, hol ér véget a “kommersz” audio és hol kezdődik a hifi. 1973-ban a DIN – Német Szabványügyi Hivatal – 45500-as szabványában meghatározta a kategória minimális követelményeit, és leírta azt is, miként kell ezeket a berendezéseket kimérni.
Megszületett a hifi.