A Harman Kardon nagy név az audiotechnika világában, még akkor is, ha napjainkban az erősítőik agyondigitalizáltak, és Kínában rakják össze őket. Régen ez kicsit másképp történt: utazzunk vissza 1992-be, és nézzünk meg egy jó hangú erősítőt, mely a ma is divatos „minimal-design” jegyében készült – csakhogy japánban és integrált áramkörök nélkül.
Lássuk
Átlagos méretű darabról van szó, szabványos 435 mm-es szélesség és 380-as mélység tartozik az ideális, lábakkal együtt pontosan 10 centis magasságához. A teljesen fémből készült burkolat matt fekete színt kapott, a hangerőszabályzón kívül minden kezelőszerv műanyag, a 6000-es szériára jellemzően igencsak minőségi érzést kelt, jó az összkép.
A bekapcsológomb fölötti zöld LED adja tudtunkra, hogy be van kapcsolva a készülék, semmilyen más világítás nincs rajta. Mellettük a 6,3-as jack aljzat helyezkedik el, később majd látni fogjuk, hogy nem egyszerűen egy IC-vel intézik el a fejhallgató meghajtását.
6 ugyanolyan tekerőnek látszó tárgy uralja a közepet: a két pár hangdoboz kapcsolója, mély, magas és balance potméterek, tape monitor és bemenetválasztó. Visszafogott hangerőszabályzó következik bemart jelöléssel, a sarokban pedig megbújik a loudness gombja. Csak a legszükségesebb feliratokat találjuk meg, semmi fölösleg. Külön tone defeat kapcsoló nincs, de a hangszínszabályzók érezhetően „nulla” állásba tekerhetőek.
A 6 és fél kilós vasat megfordítva hátul (Marantz készülékeket idéző-) pezsgőszínű fémlemezen találunk 8 pár RCA aljzatot, a lemezjátszó földelőcsavarját, két pár csavaros hangdoboz-csatlakozót, feszültségválasztót. Szereti a 4Ω-os dobozokat is, azonban mindent ráaggatva 8Ω-nál nem lehet kisebb a terhelő impedancia. Étvágya 150W, ebből kétszer 30W-ot tud kipumpálni 8Ω-on, valamivel többet 4Ω-on, 0,1% alatti torzítással.
Halljuk
A nem világbajnok paraméterekkel – gondolok itt főleg a szerény teljesítményre – bőven teljesíti az átlagos zenehallgatás igényeit, ha nem a hátrányokra koncentrálunk, nem is lehet belekötni. Szólt a Heybrook HB1-el, Preludiummal, Videoton DC2050-nel és egy saját kisdoboz párral is (Wombat).
Kissé tompa mélyek, ellenben gyönyörűen tiszta közép/magastartomány jellemzi mindegyik hangdobozon. Aztán bemelegszik, és valamivel jobb lesz, és minden hangszín a helyére kerül, esetleg az alsó frekvenciák erőtlenebbek a többinél. Loudness bekapcsolására kitör belőle valami, de csak puffogni kezd, a kapcsoló hanyagolható – ahogy általában ez lenni szokott.
A hangerő nagyon finoman adagolható, kellemes valahol negyed állásban, torzításmentesen félig mindenképpen lehet tekerni. Aztán jól hallhatóan elfogy a teljesítmény, nem érdemes kísérletezni nagyobb dobozokkal (esetleg ha kiemelkedően nagy érzékenységűekről van szó), mert a vártnál előbb fog két vállra feküdni.
A lemezjátszó előfokot közvetlenül nem volt alkalmam összehasonlítani más erősítőével, de kivetnivalót nem találtam a hangjában.
Persze hangfala is válogatja, de általánosságban kijelenthető, hogy normális kisdobozokkal félhangerőn már jó „nagyot”, de még tisztán szól. Kellemes a fülnek mindenféle zenére, és amit tud, azt analóg módon tudja. Nézzünk bele.
Analóg belsőtér
A 6250-es és 6350-es változatokkal rokon alaplapja van, jelölések mutatják, melyikben minek hol lenne a helye. Néhány alkatrésszel és egy kapcsolási rajzzal akár még át is lehetne alakítani. A trafó méretéből is látszik, hogy eget rengető teljesítményre nem számíthatunk.
Egytől-egyig minőségi alkatrészeket lehet felfedezni benne (pl. Alps potméterek és kapcsolók, Panasonic TSU elkók). Két 8200uF-os kondenzátor pufferel, komplementer párok erősítenek AB osztályon, a főpanelen látszik a szimmetrikus építés. Bár a tápegység is itt helyezkedik el, jól láthatóan elkülönül az előerősítő résztől, van hely közöttük. Érdekes még a hőmegfutás védelem tranzisztorának rögzítése: itt nem közvetlenül a bordára csavarozták, hanem az egyik végtranzisztorra.
Ami feltűnhet, az a korra igazán jellemző digitális technika teljes hiánya.
A bemenetválasztós rész külön panelen foglal helyet, ezt árnyékolt szalagkábelek kötik össze a hátlapi RCA aljzatok paneljával. Utóbbin bújik meg az egész jó, ráadásul tranzisztoros lemezjátszó előfok is, ami ebben a kategóriában ínyenc dolog (természetesen csak az MM hangszedőt szereti).
A jelek kizárólag analóg útvonalon, remek minőségben lépnek ki hátul a csatlakozókon. Illetve a fejhallgató csatlakozón is, mivel ezt is a végfok hajtja meg, nincs külön IC.
És ha eddig túl sok jó hangzott volna el az erősítőről, akkor most jöjjön a feketeleves. A kimenet ugyan rövidzárvédett, viszont semmilyen más védelem nincs benne a hangszórók felé. Nemhogy relé, de még biztosíték sincs a kimenet előtt. Elképzelni is rossz, ha elszáll benne valami, ott rosszabb esetben hangszórócsere a végeredmény.
A kábelezés sem nem néz ki biztatóan. Egyszerű 0,75mm2-es vezetékek mennek a hangszórócsatlakozások felé, még szerencse, hogy a nagyobb keresztmetszetű hangfalkábelek nem férnek bele a csatlakozóba, semmi értelmük nem lenne :).
Összességében elmondható, hogy a 6150-es egy igazán kellemes hangú alsó-középkategóriás erősítő, újkorában is ebbe a szegmensbe szánhatták. Kisebb méretű, nagy érzékenységű polcsugárzókhoz remek választás lehet, kevés pénzből kifejezetten semleges hangzású rendszert lehet vele összeállítani.
Néhány adat:
színuszos kimeneti teljesítmény: 30W csatornánként 8Ω-on;
harmonikus torzítás: max. 0,1% 8Ω-on;
damping factor: 70;
mély hangszín kiemelés: 200-400Hz-ig (+-10dB);
magas hangszín kiemelés: 2-6kHz-ig (+-10dB);
lemezjátszó bemenet (csak MM) jel-zaj viszonya: 80dB;
tuner bemenet jel-zaj viszonya: 84dB;
méretek (szél*mag*mély): 443*103*361mm;
súlya: 6,4kg;
