Heybrook HB1, a 80-as évek angol gyártmányú „etalon” hangsugárzója. A doboz, melyet az egykori Hi-Fi magazin végre győztesként hozott ki a HS280 ellen.
Nálam a zöld keretes változat járt, de létezett belőle aranyszínnel díszített is (fotó balra). A Videoton több-kevesebb sikerrel próbálta lekoppintani a HB1-et, így született meg a Preludium B31 típusú magyar csoda, ugyanazokkal a hangszórókkal és hasonló dobozmérettel. De arról egy másik cikkben lesz szó, most térjünk vissza ehhez a csodához.
A Vifa D25TG-05 típusú 1″-os, ferrofluid hűtésű dóm tweetere látja el a magassugárzó szerepét, melyek az itt bemutatott dobozokban tökéletes állapotban voltak, olyan tiszta és már-már sok magashanggal, hogy csak na.
Az M21WG-9-08 típusjelzésű 8″-os (20cm) mélyközép adatlapon jó tulajdonságokkal rendelkezik, külsőleg elegáns, impregnált fekete papír membrán és habszél kombináció, magnéziumötvözetből készült kosárral (elég könnyű), fekete lakkozott papír porvédővel. A habszél hátránya, hogy 20 év után lemállik, ahogy ez sok korabeli hangsugárzójánál is így volt (pl. Infinity, Bose, és szinte az összes Videoton).
Viszont ez segítette a jelen bemutató létrejöttét, ugyanis egy ismerős szólt, hogy van két hangdoboza, amibe be kéne tenni a hangszórókat. Újraperemezésen estek át, egy éve ott állnak és szeretné már meghallgatni őket.
A hangszórók imbuszfejű csavarokkal rögzülnek, mindegyiknél 1-1 habszivacs szigetelő alátétgyűrűt találunk tömítés gyanánt. A dobozban két oldalt akusztikai szivacs helyezkedik el, ezek közé gyapjúszerű anyagot tettek. Hátul a terminál banánhüvelyes, ezért egyszerű blankolt vezetékkel nem lehet csatlakoztatni az erősítőhöz. Ezt leszerelve elénk tárul a keresztváltó, amelyet a terminál műanyag lapjára rögzítettek.
Az előlapok sajnos nem jutottak el hozzám, de fakeretre rögzített szövet helyett fekete szivacsból vannak, és a membránszélnél is gyorsabban porladnak el az idő előrehaladtával. Egyébként tépőzáras megoldással rögzülnek a dobozok elejére.
Némi forrasztás és csavarozás után a mélyek a helyükre kerültek. Aztán úgy alakult, hogy a bejáratás idejére nálam maradtak a Heybrook-ok, így 2 hétig hallgatózhattam.
Az első pár nap tényleg a bejáratásé volt, mivel nem nagyon volt sem mély, sem közép, az új peremnek bele kellett jönnie a dologba.
Mivel a betűk nem adják vissza a hangot – bár azért az élményeimet leírom – arra biztatnám az olvasót, hogy egyszer hallgasson meg egy HB1-et.
Elsőként választott előadó a Kraftwerk volt. Amúgy is kedvenc, de ezen hallgatni egészen új élmény. Pl. az Aerodinamyk, vagy az Elektrokardiogram számokban olyan magashangokat is felfedeztem, amiről azt sem tudtam hogy ott vannak. A Vitamin-ba beleremegett a szék :). Régebbről a Showroom dummies teljesen más volt újra meghallgatva, a Die Model pedig libabőr-hatású volt.
A Yello zenéiben is nagyot alakított a HB1. Igaz, csak két album állt rendelkezésre, de elég volt hozzá, hogy lenyűgözzön. Talán a legismertebb szám, a The Race esetében mintha a fejemen hajtott volna át egy versenyautó. Nem kell ehhez 5.1, csak két kis Heybrook :).
Quimby és Hobo Blues Band hogy legyen egy kis alternatív-rock-bárzene-blues is. Ugyan itt már nem csak elektronikus zörejekről van szó, inkább a lehalt füstös környezet élethű visszaadásáról, amiben elég jó volt a HB1.
Egészen addig, amíg rockosabb zenéket nem hallgattam rajta. Elkezdtek harsogni a magasabb frekvenciák, kevés volt a közép, jól hallhatóan nem ehhez a stílushoz találták ki. A könnyedebb számokat viszont jó volt rajta hallgatni, szereti az akusztikus gitárt, trombitát, szaxofont is. A lábdob tényleg lábdob volt.
Volt még pár együttes sokféle stílusban, jazz, ének, hangszeres-elektronikus… A végére a Nothing else matters, Master of Puppets többféle feldolgozásban (szimfonikus, metal, cselló).
Bebizonyosodott, hogy a kis Vifa tweeterek a többéves hanyagolás után is kiválóan szólnak, fülsiketítően tiszta magasak áradnak belőle, de nem úgy, mintha feltekernénk a treble potit az erősítőn. Nem cicceg vagy sziszeg, egyszerűen csak tiszta hangja van egészen nagy hangerőn is.
A középtartomány nem erőssége, de érezhetően van. A magas nem megy eléggé le, a mély nem megy eléggé fel, hogy tökéletes legyen, de ez már csak szőrszálhasogatás.
A 200mm-es mélyközép azért tisztességes mélytartományt képes lesugározni, ami csak nagyobb térben érződik kevésnek. 20-30m2 erőlködés nélkül beszórható vele, csak a magasak itt-ott túlharsogják.
Konklúzióként elmondható, hogy hangszeres zenén érzi magát elemében, de egyik stíluson sem fáradt el a fülem, ahogy az sok más doboznál már előfordult. Itt nem volt az az érzésem, hogy abba kéne hagyni, mert jól esne egy kis csend.
Lehet, sőt biztos, hogy az eredeti membránszéllel másmilyen (jobb?) lett volna, de ma már egészen kevés HB1 rendelkezik olyannal a közben eltelt 20+ év miatt. Sajnos a két hét letelt, vissza kellett adni.
Igazán zenei, igazán meglepő sztereóképpel, igazán hi-fi. Rá is írták az elejére: „made for music„. És nem hazudtak.
S hallá az úr, hogy ez jó, így aztán nem véletlenül ragasztották rá ezt a matricát:
